Klió 2001/1.
10. évfolyam
A kötet szerzője hadtörténész, aki a csehországi reformáció történetével csak az utóbbi időben foglalkozott. A téma népszerűsítésére, nem pedig forráskutatásra vállalkozott. Mint gyakorló hívő és az evangélikus egyház tagja, a könyvben a cseh huszitizmus és reformáció dicséretét (1420–1620) és az ellenreformáció (1620–1720) elutasítását fogalmazta meg. A könyv célja, hogy kifejtse, miben állt a csehországi erőszakos rekatolizáció. Nem egyházi és vallástörténet, nem elsődleges forrásokból, hanem feldolgozásokból merít, nem állapít meg új értékeléseket, nem hoz új ismereteket, adatokat a témáról. Összefoglaló, áttekintő képet kíván adni „az ellenreformáció borzalmas korszakáról”. Azt is igazolni kívánja, hogy az ellenreformációnak mint a sötétség korszakának elnevezése nem csupán szépirodalmi kitaláció.
Fiala úgy gondolja, hogy a protestantizmus és a reformáció a történelemben (és így a cseh történelemben is) egészében véve haladóbb, humánusabb, toleránsabb, mint az erőszakos rekatolizáció. Szerinte a cseh történelem szomorú sajátossága, hogy a csehek a huszita forradalommal a protestáns országokhoz képest nagyobb mértékben és korábban valósították meg a szellemi-lelkiismereti és vallásszabadságot, a vallási toleranciát, ám a Habsburg–római reakció Fehérhegy után újra bevezette a fekete totalitást és kegyetlen vallásüldözést, ami a XVIII. században is tartott, amikor ez az európai országok többségében már értelmetlenségnek számított.
A cseh huszita korszak pozitívumainak hangoztatása és a Habsburg–katolikus ellenreformáció elutasítása a cseh történeti szakirodalomban és népszerűsítő irodalomban nem szokatlan irányzat. Ezért a témát illetően jócskán fel lehet sorakoztatni a cseh nyelvű szakirodalmat, amit a kötet szerzője meg is tett. Kötetét Masaryk-idézettel kezdi, ami világossá teszi azt, hogy a téma hol helyezkedik el a cseh történelemértelmezésben és történelemértékelésben. Eszerint ugyanis minden csehnek el kell döntenie, hogy a reformáció vagy az ellenreformáció, a cseh gondolat vagy az Ausztria-gondolat híve-e, hiszen az utóbbi az európai reakció és ellenreformáció eszköze volt. A cseh társadalomban tehát a két korszak közötti választás sorskérdés, ideológiai és politikai hitvallás kérdése, és mint ilyen, több tekintetben és többszörös áttételben meghatározó a mai cseh társadalom történelemértelmezésében és gondolkodásában is.
A reformáció és az ellenreformáció közötti választás kényszere Masaryk előtt és Masaryk után is értékrendi és morális vízválasztó a csehek történelmi tudatában. František Palacký, az első és legjelentősebb modern kori cseh történész ugyanis a cseh nemzet történetét ennek a két, egymással szembenálló történelmi folyamatnak a fókuszából szemléli. Eszerint a cseh történelem fényes korszakához tartozik mindaz, ami a huszita reformáció korszaka idején, a Fehérhegyi vereségig (1620) lejátszódott, és a cseh történelem sötét korszaka, a sötétség korszaka mindaz, ami ezután következett.
A kötet szerzője is a fény és a sötétség korszakának kettősségére építi az ellenreformációra vonatkozó mondanivalóját. Az késztette írásra, hogy az utóbbi évtizedben megkérdőjelezik az ellenreformáció korszakának sötétségére, a csehek minden értelmű hanyatlására vonatkozó történelmi tézist, ami inkább felületes klisé, mintsem történelmi tény. Erről szakmai és közéleti-publicisztikai viták folynak Csehországban.
Fiala (aki 1929-ben született) a reformáció védelmezőinek és az ellenreformáció elutasítóinak sorát szaporítva száll be a vitába. Sorra veszi a saját kitűzött célját alátámasztó évszázados érveket, és ezek megtámogatására felhasználja a legújabb szakirodalom megállapításait is. A cseh történelemben az ellenreformáció mint borzalmas, szörnyűséges korszak jelenik meg, és ezt számos neves cseh történész hangoztatja. Fiala, természetesen, azokat emeli ki, akik az ő koncepcióját igazolják. Azokat pedig, akik ennek ellenkezőjét állítják, főleg erkölcsi alapon utasítja vissza. Gúnyosan jegyzi meg, hogy vannak, akik a sötétség korszaka megnevezést tudománytalannak tartják, és azt állítják, hogy ez a korszak sem volt más, mint a többi, voltak tehát árny- és fényoldalai. Ez az időszak szerintük a barokk korszaka is volt, amelyben a képzőművészet és a zene rendkívüli fejlődésnek indult. Fiala erre az érvre azt válaszolja, hogy ez a korszak a csehek számára nem a barokk miatt sötét, hanem az ellenreformáció miatt és amiatt, hogy egy ország lakosságának a többségét vallásváltásra kényszerítették.
A Palacký által felvázolt történelemértelmezés jelentős mértékben magyarázza a cseh társadalom hagyományokon alapuló mély katolicizmus-ellenességét, a római katolikus egyház és a pápaság intézményével szembeni ellenérzéseit. Ezt a hagyományt Masaryk, mint a másik jelentős cseh történelemértelmező politikus és filozófus olyanképpen folytatta, hogy a sötétség korszakát a cseh nemzetfejlődés folyamatának derékba töréseként mutatta fel, egyúttal jelképezi a demokratikus törekvéseket a hierarchia fenntartására való törekvéssel szemben.
A kötet szerzője áttekinti a barokk kultúrára vonatkozó vita lényegét. Az ellenreformáció és a barokk közötti összefüggéseket nem teljesen tisztázták, mert időben a kettő nem esik teljesen egybe. A barokk-vita másik jellemzője, az a kérdés, hogy ez a kultúra nemzetek fölötti, vagy idegen elem volt-e a térség kultúráiban. Vita tárgyát képezte, hogy a barokk valóban kulturális hanyatlást jelentett-e a csehek számára a megelőző, huszita korszak kultúrájához képest, vagy sem. Fiala e kötetében azt bizonyítja, hogy hanyatlást jelentett. Ennek okai között szerepelt az is, hogy a katolikus és protestáns világ közötti ellentétek Csehországban olyan mértékben öltöttek tragikus formát, hogy ennek súlya alatt a nemzet fizikailag és szellemileg megtört.
Megállapítja, hogy Csehország erőszakos rekatolizációja a római katolikus egyház egyik legsötétebb korszaka. A cseh társadalom tudatában, Masaryk nyomán, a katolikus egyház miatt a felülről hirdetett egység a totalitárius gondolkodással egyenértékű. A rekatolizáció és ellenreformáció apropóján megemlíti azokat a cseheket, akik ezt azért üdvözölték, mert a nemzet azon egységesítését látták benne, amit a reformáció különféle egyházai széttördeltek. Miközben az ellenreformáció borzalmait taglalja, nem titkolja, hogy voltak olyan katolikusok is, akik nem erőszakos, hanem türelmes hittérítők voltak. A katolikus egyház Csehországban üdvözli a rekatolizációt, ami ma is érvényes. A katolikus egyház véleményével ellentétben (mint gyakorló evangélikus) folyamatosan és egyértelműen leszögezi, hogy minden, számára jelentős forrás és elemző munka megerősíti azt a tényt, hogy a huszita forradalom utáni reformációs Csehország széles körű vallásszabadságnak örvendett, míg a rekatolizáció szellemi és fizikai erőszakot követett el a lakosság nagyobbik részével szemben. Véleménye szerint a rekatolizáció száz év alatt érte el, amit akart, de ez a nemzet lelkében máig ható traumát okozott. A reformáció és ellenreformáció viszonyának és a cseh társadalomban betöltött szerepének értékelése egyébként folyamatosan témája az elmúlt évszázad csehországi szellemi vitáinak.
Állításainak igazolására a szerző (nem teljesen következetesen) két részre osztja a könyvét: az első részben bemutatja azt a vallási toleranciát és lelkiismereti szabadságot, amelyet a huszita forradalom hirdetett és valósított meg, a második részben részletezi az ellenreformáció és rekatolizáció folyamatát, tetteit és következményeit. Ehhez, mint már említettük, a téma szakirodalmának tekintélyeit hívja segítségül.
A két világnézet és vallásgyakorlat fő különbségeit és ellentétét két elvre építi fel, és ezeket igazolja: Husz és a jezsuiták közötti különbség a szabadság és az autoritás elvének különbségében rejlik. A cseh reformációban, amely a huszita forradalommal a többi Európát egy évszázaddal megelőzte, ez az ellentét különösen éles volt, és volt még néhány olyan kifejezetten humánus vonása, amelyek mind a katolicizmustól, mind a másfajta reformációktól megkülönböztették. Husz a vallási tolerancia hirdetője volt, és vallási kérdésekben elutasított minden erőszakot. A huszitizmus másik fontos vonása a széles tömegekre kiterjedő demokratizmusa, hiszen a huszitizmus radikális irányzatai a szociális egyenlőségen alapuló szabad vallásgyakorlásra és az ebből kialakuló új társadalomra építettek.
A husziták önvédő harcai, harci sikerei és hadi ereje arra kényszerítették a katolikus egyházat és annak híveit, hogy tárgyaljanak, egyezkedjenek és tolerancia-szerződéseket írjanak alá velük. A forradalom csökkentette a katolikus egyház világi befolyását és vagyonát. A huszitizmus megadta a középkori embernek azt, hogy maga dönthessen arról, mit tart fontosnak saját lelke megmentése érdekében. Ez a jog különbség nélkül mindenkit megilletett. Választhattak azt illetően is, hogy egy szín alatt vagy két szín alatt kívánnak-e áldozni. A reformátusok kikényszerítették a katolikusoktól a vallási és lelkiismereti békét és toleranciát, és ezt képesek is voltak erővel megvédeni. Ennek az állapotnak az eredménye lett a különféle vallási felekezetek egymás mellett élése, így a mérsékelt, toleráns katolikusok is képesek voltak velük együtt élni.
A katolikus egyház a nyugati reformáció térhódításával párhuzamosan reformokkal próbálkozott, és harcolt az eretnek vallások ellen, így a cseh huszitizmus ellen is. Könyveket égetett, és kiátkozott, s ez alól nem voltak mentesek a cseh szellemi termékek, a cseh huszita vallási vezetők sem. Fiala különösen sokat foglalkozik a katolikus egyház könyvégetéseivel, a pápai Index-szel, amely 1900-ig érvényben volt. A nagyobb egyensúly kedvéért a szerző megemlíti azt is, hogy a reformátusok is elutasítottak könyveket.
A katolikusok elutasításában központi szerepet foglal el a Biblia és a Biblia nyelvéhez való viszony részletezése. Lényege, hogy a Biblia olvasását a katolikus egyház megtiltotta a híveknek, és előírta, hogy azt csak a papok olvashatják és értelmezhetik, és azt is megtiltotta, hogy nemzeti nyelvekre lefordítsák. Pedig cseh bibliafordítások már a XIII. századtól születtek, a legjelentősebb Husz bibliafordítása volt 1412-ben. A csehek egy évszázaddal hamarabb lefordították a Bibliát, mint más nemzetek. A reformáció nemzeti nyelvű bibliafordítása meghatározó mértékben hozzájárult a nemzeti tudat és kultúra fejlődéséhez.
A katolikus egyház harcot hirdetett az ellen, hogy visszatérjen a kereszténység eredeti eszméjéhez és gyakorlatához. Eközben azonban a reformáció jegyében önálló nemzeti református egyházak szakadtak ki belőle, így két nagy irányzat alakult ki: a protestáns vagy evangélikus reformációs, valamint az ellenreformációs katolikus egyházé. Ebben a befolyásért folyó hatalmi harcban a református egyházak természetszerűen osztódtak. A katolikus egyház arra törekedett, hogy megőrizze a fennálló feudális viszonyokat, és elnyomja azt, ami ennek szétverésére és a viszonyok megváltoztatására törekszik, tehát a református egyházat. Ez utóbbi ugyanis kifejezte a nem feudális és feudalizmus-ellenes viszonyokat, és a korai kapitalista viszonyok kifejezőjévé vált (elsősorban a svájci kálvinizmus és a német lutheri reformáció, az augsburgi és a huszita reformáció különféle irányzatai).
Fiala felszínesen a reformáció hibáit is megemlíti. Többször hangsúlyozza, hogy a reformáció, hibái ellenére, a társadalmi haladás motorja, mert felszabadította a gazdaság, a kultúra és a szociális kérdések területén az alkotóerőket. Fontos, hogy visszaadta minden hívőnek a jogot arra, hogy önállóan, saját maga, papok és közvetítők, értelmezők és elemzők nélkül olvashassa a Bibliát. A cseh huszitizmus eredményeként vallási kérdésekben már nem csupán a felkent papok vitáztak, hanem egyszerű emberek is, rendtől függetlenül, mivel nemzeti nyelven olvashatták a Bibliát. A radikális husziták folyamatosan követelték a római katolikus egyháztól való teljes elválást, és keresték a kapcsolatot a többi európai református egyházzal. A szerző a protestantizmus társadalmi előnyei közé sorolja, hogy a katolicizmusnál gyorsabban elfogadta a tolerancia elvét és értékeit, és így gyorsabban jutott el a modern polgári szabadságjogok és demokrácia elismeréséhez, elfogadásához. A reformáció segítette a gazdasági vállalkozási kedv kibontakozását és elterjedését.
A cseh reformációban a vallásszabadság nem csak a magasabb rendekhez kötődött, hanem a jobbágyokra is érvényes volt. A vallásszabadságra vonatkozó szerződések ezt lehetővé tették. A cseh reformáció még az el nem ismert vallási irányzatot, a Cseh testvérek egyházát is tolerálta. A Cseh testvérek egyháza a leghumánusabb huszita felekezetek közé tartozott. 1457-ben hozták létre, és senkitől nem függő református egyházként működött, gyorsan a cseh szellemi-lelki, kulturális és szociális fejlődés legfontosabb mozgatóerejévé vált. A katolikusnál egyszerűbb volt az istentisztelete, és nemzeti nyelvű prédikációkra épült. A Cseh testvérek egyháza, amelyet Fiala szerint Palacký és Masaryk a legtökéletesebb vallási társadalomnak, Z. Nejedlý pedig a cseh kultúra legszebb virágának tartott, nem volt nagy, de befolyásos volt. A Cseh testvérek közössége nem szerette a hittudományi vitákat és dogmatikus spekulációkat, és hangsúlyt helyezett a Szentírás szellemében folytatott rendes keresztény életre és a Szentírás önálló magyarázatára. Az összes református felekezet közül a legtoleránsabb volt. Elutasított bárminemű erőszakot, nemcsak a hitéletben, hanem a polgári életben is. Az erőszakot csak a gyengék és hatalom nélküliek védelmében és a maguk igazának védelmében fogadta el. A támadó háborút elutasították, csak a védekezőt nem. A felekezetbe jelentkező nemesektől elvárták a jobbágyaikkal való emberi bánásmódot. Legjelentősebb képviselői mind a cseh kultúra és tudomány kiválóságai lettek (Komenský, Chelčický és mások). Kezdetben főként az alacsonyabb sorból való falusi és városi emberek gyülekeztek benne, de később gazdagabb iparosok és nemesek is tagjaivá váltak. A felekezet népi, demokratikus jellege, szociális érzékenysége érintetlen maradt az idők során. Saját belső struktúrája volt, és nagyra értékelte a testi és a szellemi munkát. Elutasította a munka nélkül szerzett hasznot, bárminemű kamatot. A szociális érzékenység és igazságérzet alapján mindenki testvérnek számított, saját kórházakat, fürdőket is berendeztek. Ebből a felekezetből került ki számos kiváló orvos, közöttük a fehérhegyi vereség után nyilvánosan kivégzett híres sebész, Jesenius is. Szigorú erkölcsi követelményei miatt a lakosságnak kb. két százaléka volt tagja ennek az egyháznak, de a cseh értelmiség nagy része szimpatizált vele. Leghíresebb tagja és főpapja maga Komenský volt, akinek műveiből képet kaphatunk arról, milyen értékek és elvek szerint működött a Cseh testvérek egyháza. Komenský volt a cseh nyelvű nemzeti tudomány megalapozója. A szerző hosszasan foglalkozik az ő tevékenységével. A könyvből megtudhatjuk, hogy a Cseh testvérek egyháza törvényen kívül működött, de a tolerancia és ezen egyház erkölcsi és szakmai tekintélye alapján védelmet élvezett. A szerző könyvében adatokat közöl arról, hogy a cseh reformáció korszakában az ország lakossága milyen arányban milyen valláshoz, felekezethez csatlakozott. Eszerint több keresztény egyház működött egymás mellett. A legtöbb híve a kelyhes egyháznak volt, ők voltak a cseh evangélikusok, ide tartozott a csehek legtöbbje. Római katolikusok csak kisebbségben maradtak, a lakosságnak kb. egy hetede, egy tizede (de Morvaországban többen, mint a cseh területeken). A csehországi németek elsősorban lutheránusok voltak. Nem volt nagy számú az utraqvisták, a mérsékelt husziták közössége, akik alávetették magukat a katolikus egyháznak, de két szín alatt áldoztak.
A szerző a cseh reformáció és a Habsburg-rekatolizáció közötti ellentétek és különbségek tárgyalásakor kifejezetten hangsúlyozza, hogy a római katolikus egyház a Habsburg-abszolutizmus segítsége nélkül soha nem tudta volna elnyomni a csehországi reformációt. Fontos helyeken és gyakran szerepel az az ismeret, amely az alacsonyabb sorúak, főként a jobbágyok és a városi lakosság vallásgyakorlására és hitéletére vonatkozik. Így az, hogy a nemesség és a felsőbbség vallása határozta meg a jobbágyok vallását. A cseh reformáció jelentős pozitívumai között szerepel, hogy ebben az időszakban az alárendelteknek általában nem volt feltétlenül szükséges saját uraik vallásának felvétele, viszont az ellenreformáció tárgyalásánál többször hangsúlyozta, hogy a rekatolizáció idején a jobbágyokat is arra a hitre kényszerítették, amit uruk vall. Nem egy helyen hangsúlyozza, hogy a reformáció idején a gyakorlatban nem érvényesült a jobbágyság röghöz kötése, annak ellenére, hogy a törvény ezt előírta. Ezzel folyamatosan azt emeli ki, hogy az ellenreformáció idején kényszerítették ki a második jobbágyságot, ami az előző korszakhoz képest szociálisan, gazdaságilag és politikailag elmaradottabb helyzetet teremtett, és gátolta a kívánatos irányú társadalmi fejlődést. Azt is több helyen állítja, hogy a reformált Csehországban a jobbágyság helyzete sokkal jobb volt, mint a szomszédos Németországban vagy Lengyelországban. A huszitizmus és a reformáció pozitívumai között tartja számon az oktatás és nevelés fejlettségét. Ennek nagy teret szentel, és sorra veszi azokat a tudósokat (közöttük elsősorban Komenský életét és munkásságát), akik hozzájárultak a csehországi oktatás és tudomány magas színvonalához. A reformáció tette lehetővé azt is, hogy az értelmiség körét nemcsak a nemesség és a polgárság, hanem a köznép is sokban növelte.
A huszitizmus eme jelentős eredményét E. Silvius olasz humanista is hangsúlyozta a táborita huszitákkal kapcsolatban: hogy ti. a cseh nemzet tartós tulajdonságává vált a műveltség kedvelése, ennek fontossága, a könyv és az olvasás szeretete. Ekkoriban Csehországban alapiskolák sűrű hálózata működött, és a népi rétegeknél is mindennapos volt az olvasás ismerete. A reformáció pozitív hatása a cseh társadalomban kialakult könyvszeretet, a könyvek tisztelete. Ez annál inkább fontos, mert az ellenreformáció egyik legkegyetlenebb cselekedeteként tartja számon a reformáció idején összegyűjtött, megjelentetett könyvek elégetését. A könyvek tiszteletével kapcsolatosan képet fest a legfontosabb cseh könyvkiadókról, közöttük a Melantrichról, amely legendává vált a cseh kultúrában, és jelenleg is működik.
A reformáció magas szintre emelte a csehországi általános műveltséget, és a szerző nagy teret szentel annak, hogy ezen általános műveltség elemeit (könyvek, nyomdák, tudomány, szakképzés, általános oktatás, fordításirodalom, eredeti szépirodalom, krónikaírás, bibliafordítások, természettudományos könyvek és oktatás, cenzúra, építészet, zene) is felvázolja. A Károly Egyetem akkoriban a polgárság kezében volt, és az evangélikus felsőoktatás központjaként működött. Ezen az evangélikus egyetemen oktatott Tycho de Brache vagy Johannes Kepler is. Az egyetem latin tannyelvű polgári iskolahálózatot is működtetett. A cseh nyelvű tudomány művelése jelentős volt a reformáció Csehországában.
Az ellenreformáció már a fehérhegyi vereség előtt utat tört magának, elsősorban a jezsuiták térhódításának következtében. Fiala nem titkolt ellenszenvvel, sőt gyűlölettel ír róluk és cselekedeteikről, elsősorban könyvégetéseikről. Ők azok, akik a cseh állam felségjogaiba beavatkoztak. A reformáció virágzása idején kiutasították őket az országból, de a fehérhegyi vereség után újra megjelentek.
Az ellenreformáció és rekatolizáció időszakának negatívumait, a cseh társadalomra és az egész ország gazdasági és politikai jellemzőire gyakorolt hatását vizsgálva megállapítja, hogy a vallásháborúk után kövekező harmincéves háború és annak kövekezményei miatt elveszett az ország lakosságának körülbelül a fele. A Habsburg-katolikusok az egész országot megbüntették, a nemesség és az értelmiség egy részét kiirtották, egy másik részét száműzték, a parasztságot újra röghöz kötötték. A katolikus főuraknak, a betelepített idegen uraknak és az egyháznak a kezébe a földek 12 százalékát adták, a városok polgárságát és a köznemességet elidegenítették. A cseh nyelvet a német mellé rendelték. Bekövetkezett az ország gazdasági és társadalmi hanyatlása, amelyet igazán csak a XIX. század végére sikerült kiheverni.
Megszűnt a vallási tolerancia, és kegyetlen, erőszakos rekatolizáció következett, amelyet kb. egy évszázad alatt sikerült befejezni. A cseh társadalmat a rekatolizáció jegyében megfosztották értelmiségi elitjétől, a politikai és kulturális elitet „lefejezték”, a lázadásokat felszámolták. A szerző által idézett adatok szerint kb. 1 700 000 lakosból közel 36 000 család hagyta el az országot, tehát mintegy 150 ezer személy.
Ismerteti a rekatolizáció menetét, a rekatolizációs bizottságokat, az eszközeiket, és azt is, hogyan kellett megszerezni az áttérést igazoló papírokat. Ismertet olyan eseteket, amikor az ellenállás halálos vagy másképpen végzetes kimenetelű volt. A nemességnek az áttérésre határidőket szabtak, a jobbágyságnak a saját uraságával együtt kellett áttérnie. Számos jobbágylázadásra, ellenállásra is sor került, amikor katolikus papokat, jezsuitákat, hittérítőket megöltek a parasztok. Színes részletességgel ismerteti a könyvek ellen indított hadjáratokat, azt, hogyan keresték a reformáció könyvtermésének darabjait, és azt is, hogy melyek voltak a legveszélyesebb huszita és egyéb könyvek. Elégették például Komenský könyvtárát és rengeteg bibliát is. Átvették az iskolarendszer fölötti ellenőrzést, és elsorvasztották annak gazdag hálózatát.
A reformáció felszámolása kegyetlenül és módszeresen ment végbe, és ezen évtizedek alatt a csehek különféle módszerekkel próbáltak ellenzékbe vonulni, egyfajta belső vallási ellenzékként fennmaradni, titkosítani vallásukat és ezek intézményi felépítését. Titkos evangélikus egyház működött a katolikus normalizáció időszakában, csakúgy, mint az 1970-es, 1980-as években.
Az ellenreformáció korszakát a szerző a hivatkozott tekintélyeket ismertetve, úgy értékeli, hogy az a korai kapitalizmusból a középkorba vetette vissza az országot. Ekkor vezették be a „második” jobbágyságot, a robotot felemelték, és elterjedt az a barokk kultúra, amelyet a cseheknél manapság nem illik szeretni. A nemesség ugyanis nem a protestáns etika és kultúra szerint, hanem a spanyolos barokk értékrend szerint kezdett élni, és takarékosból pazarlóvá vált. Az ország eladósodott, hatalmas sarcokat vetettek ki rá, a királyi városok lehanyatlottak.
Az ellenreformáció és a rekatolizáció olyan mélyre süllyesztette Csehországot, hogy emiatt több katolikus egyházi és világi vezető is szót emelt. A legsúlyosabb rombolást a szellemi-lelki és erkölcsi erőszakkal követték el, és azzal, hogy száműzték az országból a társadalom értelmiségét, külföldre menekült tehát egy egész kis cseh nemzet. Ilyen száműzetésben, Habsburg-ellenes éllel vált saját szerencsétlen nemzete szóvivőjévé maga Komenský is, aki Lengyelországban talált menedékre.
A szerző hosszan ismerteti Komenský elveit és nézeteit. Pedagógiai és tudományos tevékenységének középpontjában a szabadság és a tolerancia állt. Jelentősége abban is megragadható, hogy a mindenkori közép jelentőségét hangsúlyozta, vagyis azt, hogy a szélsőségektől mentesnek kell maradni, és az élet minden területén a toleráns közép felé kell törekedni. 1654-ben Komenský a nemzet fogalmának egyik legjobb és legkorszerűbb értelmezését is megadta.
A szerző többször hangsúlyozza a cseh reformációs emigráció magyarországi hatását és szerepét, valamint az evangélikusok szlovákokra gyakorolt hatását.
Az ellenreformáció és a jezsuiták a cseh iskolarendszerre is negatív hatással voltak, és leépült a cseh társadalom általános műveltségi szintje. A Károly Egyetem is a jezsiták kezébe került, és nem kerülhetett be az egyetemre az, aki nem tett esküt a szeplőtelen fogantatásra. A cseh nyelvű iskoláztatás nem szűnt meg, de hatóköre nagyon összezsugorodott. A rekatolizáció és ellenreformáció ugyan közvetlenül nem, de közvetve befolyásolta az ország elnémetesítését. A cseh nyelv használata visszaszorult, és az alacsonyabb rétegek nyelvévé vált. A városok elnémetesedtek. A római katolikus egyház csehellenes érzelmeket képviselt.
Végezetül a szerző megállapítja, hogy az ellenreformáció és a rekatolizáció legrosszabb, legterhesebb öröksége a lelki-szellemi erőszak és annak erkölcsi következményei, amelyek ráadásul teljességükben inkább csak a XVII. század végén, a XVIII. század elején jelentkeztek. Az otthon maradottakat olyan hitre kényszerítették, amellyel azok nem tudtak azonosulni, amiben nem hittek, ezért állandó hazugságban kellett élniük, ami a nemzeti jellem kialakulására negatív hatással van. Talán ez volt a cseh ellenreformáció legsúlyosabb következménye, ami a cseh társadalomban a mai napig érzékelhető. Nemcsak a cseh kultúra és irodalom szerves fejlődése tört ketté, hanem a társadalomnak a protestáns etika alapján való nyugati típusú gazdasági és politikai fejlődése is. Ez az, amin manapság a cseh gondolkodók talán a legtöbbet keseregnek.
Jan Fiala: Hrozné doby protireformace (Az ellenreformáció borzalmas korszaka). Eman, Heršpice, 1997. 170 p.
Hamberger Judit